|
A cselédek helyzetével, majorok kiépítésének történetével ismerkedhetünk meg a magtár földszinti részében berendezett kiállításban, amelyet a korabeli tárgyak, illusztrációk, fotók egy cselédszoba és egy cselédkonyha enteriőr tesz szemléletessé.
A török időket követően a majorsági gazdálkodás a Dunántúlon az 1730-1740-es évekre megerősödött. A majorok egy része a falvakban helyezkedett el a kastély, a kúria körül vagy a települések szélén, majd egyre inkább a lakott településektől távol, valamelyik pusztán. A 19. század elején nemcsak a nagybirtokokon folytatódott az épületállomány továbbfejlesztése, hanem a középbirtokok is korszerűsítették majorjaikat pl. magtárak, versenylovak istállói, tejelő tehenészetek „swaizériák", birkaaklok, törzsjuhászatok építésével.
A majorok működtetéséhez a robotmunka mellett képzett, gazdasági szakemberekre, iparosokra és bérmunkásokra is szükség volt. Az állandó uradalmi alkalmazottakkal, gazdasági cselédekkel rendszerint egy évre szóló szerződést kötöttek. Ez az ún. konvenciós szerződés a kötelezettségek felsorolása mellett tartalmazta a fizetség mennyiségét és tartalmát is.
|
|
 |
A nagybirtokon a munka megszervezése szinte katonai rendben történt. A gazdálkodás irányításában, a munkavégzés ellenőrzésében a 18. század végétől kezdődően fontos szerepe volt az európai színvonalon tevékenykedő gazdatiszteknek, akiket eleinte csak külföldön, majd a hazai intézetekben, elsőként a Georgikonban képeztek.
A majorokban főtisztek (tiszttartó, kasznár, számtartó), altisztek (ispán, majorgazda, csírásgazda, első vagy öregbéres, pajta-, pincemester, az 1850-es évekig a tizedszedő is) laktak a mindig rendelkezésre álló szolgarendűekkel. Az egyszerűbb alkalmazottak egy része rendészeti, ellenőrzési feladatokat látott el (porkoláb, hajdú, katona, bakter, erdő-, mező-, hegyőr). Voltak tanult alkalmazottak is: orvos, vincellér, kertész, sörfőző mester, néhol a majorné vagy a fejőgulyás is. Az iparosok közül a pintér, kovács esetleg a molnár kötődött éves szerződéssel az uradalomhoz és lakott uradalmi épületben. A személyi szolgálatra rendelt emberek a belső cselédség tagjai voltak. Az egyszerű, tulajdonképpeni „cselédek"-nek nevezettekhez tartoztak a pásztorok (csikós, juhász, gulyás, marha- vagy bivalycsordás, kanász, kecskepásztor), a fogatosok (kocsis, négyökrös vagy két-ökrös béres, taligás, kordés, bivalyszekeres), a belterjesebb állattartással foglalkozók (fejőgulyás, göböl-hízlaló) s a kézi munkát végző gyalogbéresek. A fiatal gyermeket félfizetéssel „szántó-, kis- vagy ostoros béresnek" vették fel a felnőtt szekeres béresek mellé segítségnek.
 |
|
A jobbágyfelszabadítás (1848) és az úrbérrendezés (1853) eredményeként elvesztett ingyen robotmunka pótlására több bérmunkást alkalmaztak. A cselédek számának emelkedésével megbecsülésük, életkörülményeik fokozatosan romlottak.
A 19. században a nagybirtokokon az általános gyakorlat szerint, több béres család is lakott egy szobában. A kivételek közé tartozott a keszthelyi Georgikon major cselédháza, ahol külön család lakott egy szobában és ehhez kamra is tartozott. A pásztorok lakását sokszor egybeépítették az óllal vagy istállóval, az iparosokét a műhellyel, így ők elkülönültek a cselédházakban lakoktól.
|
Vissza a nyitóoldalra
|
„A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Regionális Fejlesztési Alap társfinanszírozásával valósul meg.”