A Balaton-felvidéken már a római korban is nagy jelentősége volt a szőlőművelésnek. A 19. század első felében a szőlőtermesztés és borkezelés még hagyományos módon történt, de a század közepétől ─ a mezőgazdaság korszerűsítésével egy időben ─ új művelési, kezelési eljárások honosodtak meg, ugyanakkor a használt eszközök nagy része változatlan maradt. Nagyobb változás az 1880-as években pusztító filoxéravész után következett be, az államilag is támogatott szőlőtermesztés új műveléstechnikát és eszközváltást eredményezett, új szaporítási eljárás terjedt el, az oltványszőlő- termesztés.

 A magtár pincéjében - illő környezetben, ahol a Georgikon idejében bort tároltak - kapott helyet a szőlőművelési és borászati hagyományokat bemutató kiállítás. Megismerkedhetünk a szőlőművelés alapvető feladataival, a Balaton-felvidéken termesztett hagyományos fajtákkal, a szőlő betegségeivel, szaporítási és művelési módokkal, a legfontosabb tavaszi, nyári, őszi munkákkal, a 19. század végén használt művelési eszközökkel, valamint a szüret és a borkezelés műveleteivel, eszközeivel.

A szőlőtermés összegyűjtésének, a szűrt szőlőlé, a must készítésének munkafolyamata a szüret. A szőlőt általában fajtánként válogatva megtiporták vagy darálták, ezután sajtolták, ehhez a Balaton-felvidéken többnyire az egykarú emelő elvén működő regősprést használták. A kipréselt mustot hordókban érlelték. A borkezelés, a tisztaság egyre nagyobb jelentőségű lett, ebben az időszakban vált rendszeressé a hordók kénezése. A kulturált borfogyasztásra Magyarországon is megnőtt az igény, több termelő a borát saját címkéjével, pecsétjével ellátott palackokban forgalmazta.