|
A háziasított állatok hasznosítása tulajdonságaik, termelőképességük szerint sokféleképpen alakult, élelmiszerként szolgált az állatok húsa, zsírja, a tej, a tojás, vagy felhasználható volt bőrük és függelékes képleteik (szőr, gyapjú, toll, szarú), alkalmasak voltak teherhordásra, igavonásra. A háziállatok testalkata, fiziológiai tulajdonságai az évszázadok során sokat változott. A hajdani lóistállóban berendezett sertés, szarvasmarha és juhtenyésztési kiállítások bemutatják a hagyományos állattartási szokásokat, a tenyésztés, fajtanemesítés és állati termékfeldolgozás alapjait.
A középkor végéig a Kárpát-medencében a jó igavonó képességű szilaj szürke volt a legfontosabb szarvasmarha fajta, a juhok között az elsődlegesen húsukért tartott magyar racka és a közép-európai parlagi fajták fordultak elő nagy számban, a sertések között nagyobb jelentősége a bakonyi, a szalontai és az alföldi sertésfajtáknak volt. A nagyobb mennyiségű és jó minőségű takarmánytermesztés hiányában, a 19. század végéig a legeltető, extenzív állattartás volt a jellemző. A tölgy- és bükkerdős vidékeken a sertések téli felerősítését, hízlalását szolgálta a makkoltatás. A legelőre kihajtott állatokról a pásztorok gondoskodtak. A pásztorok között a gulyás és a csikós állt rangban elől, utánuk következtek a sokszor vagyonosabb juhászok és a legszegényebb réteget képviselők, a disznókat őrző kondások.
|
|
|
| |
|
|
A török hódoltság időszakában jelentős szarvasmarhatenyésztés folyt, a marhakereskedők (tőzsérek), évi százezres nagyságrendben hajtották Itáliába, Németországba az állatokat. A 18. században behozott tej, illetve húshasznú külföldi fajták mellett is kedvelt igavonó szarvasmarha maradt a Kárpát-medencében kialakult magyar szürke marha. A 20. század húshasznú szarvasmarha fajtája a magyar tarka.
A juhtenyésztésben a nagy fajtaváltás a gyapjúkonjunktúra, a posztógyártás fellendülése idején, a 18-19. században következett be. Míg korábban a hústermelés, tejtermelés és a gyapjas bőr miatt tartottak juhokat, addig ez szinte kizárólagosan a finomgyapjas juhok tenyésztése irányába fejlődött. A Spanyolországból származó merinói fajta kiszorította a tenyésztésből az ősi racka, a közép-európai parlagi és a török idők után behozott, barnás fejéről megismerhető cigája fajtákat.
A 19. század elején a sertéseknél is fajtaváltás következett be. A bakonyi és a szalontai sertések a szerb sumadia sertéssel végzett keresztezése eredményeként új fajtát kaptak, a mangalica sertést, amelynek szőke, rőtes, fecskehasú és fekete színváltozatai terjedtek el. Az extenzív, illetve félextenzív tartásban nevelt mangalicát húshasznosítású angol fajtákkal váltották fel. A nagyüzemi sertéstenyésztés térfoglalása mellett megmaradt a háztáji sertéstartás jelentősége, a hagyományos téli disznóvágás hozzátartozott a parasztcsaládok életéhez.
| Tejfogyasztásunk nagy részét a szarvasmarha adja, de az 1870-es évek előtt nagy jelentősége volt a juh, a kecske és a ló tejtermelésének is. A juhtej mogyoróra emlékeztető illatú, érdekes ízű, csontfehér folyadék. Magas fehérje- és zsírtartalma miatt sajtkészítésre különösen alkalmas. A sózott juhtejből készült sajt a brinza. Füstöléssel is tartósították a sajtot, a legismertebb füstölt sajt a parenyica. A szarvasmarha teje általánosabban fogyasztott a juhtejnél, feldolgozása is több irányú, nagyüzemi módon is megoldható, a nagyobb tej mennyiséget alapvetően a svájci fajtákra alapozott, szimentáli tehenészetek biztosították. |
|
 |
Vissza a nyitóoldalra
|
„A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Regionális Fejlesztési Alap társfinanszírozásával valósul meg.”